hrblog.jobline.hu

Bármilyen adminisztratív munka

érdekel, írja szakmai önéletrajza első sorában egy friss tanári diplomával rendelkező fiatal. A rövidke leírásból és csatolt fényképből inkább csak kimazsolázható, a munkavállalói profil meghatározásában számba vehető információ: Választékos, kiművelt stílus, hibátlan szövegszerkesztés és helyesírás, barátságos, szívet-lelket melengető mosoly,  tördelő és grafikai szoftverek ismerete, középfokú angol és alapfokú német nyelvvizsgák, s diákmunkában szerzett csekélyke értékesítői tapasztalat, no meg úgy mellesleg: egy szakmaspecifikus országos versenyen elért jó helyezés...

Tudom, relatíve kevés az üres, megpályázható tanári állás, s a pálya megbecsültsége és vonzása is sokat csökkent az utóbbi években. Azt is, hogy a pályaválasztók közül sokan határozott elképzelés hiányában, mintegy a pályaválasztási döntést elodázva választották, választják a tanárképzést, másokat meg  maga a képzés, a tanítással való első találkozás rettent el. Aggasztónak igazán azt tartom, hogy 4-5-6 évnyi egyetem, 1-2-3 diploma megszerzése után valaki alig tart előbbre önismeretben, önértékelésben, önmenedzselésben, mint 18-19 évesen, frissen érettségizettként. Nincs tisztában erősségeivel, lehetőségeivel, nem építkezett tudatosan, s most sem ezt teszi: A véletlenre, másokra bízza sorsának alakulását, s nem is teszi magasra a mércét: "bármilyen adminisztratív munka"megteszi.

Ha nem teszik, legfeljebb majd tovább áll: Jobb esetben érettebben, hasznosítható tapasztalattal, fejlettebbb önismerettel, rosszabb esetben még nagyobb bizonytalansággal, sodródva, devalválódva...

2 kommentár | 2009. augusztus 24., hétfő | Történetek | tothevamaria

Megbízhatóság, érvényesség és standardizálás

Az emberiség egyik legősibb erőfeszítése ölt testet a kiválasztási eljárások során is mind gyakrabban használt pszichológiai tesztek alkalmazásában. A tudást, képességet, személyiségjegyeket és a teljesítményt szeretnénk ugyanúgy megmérni, mint ahogy azt az egyszerűbb fizikai jellemzőkkel (pl. hosszúság, tömeg, hőmérséklet) vagy az ennél elvontabb, de általunk is érzékelhető dolgokkal (pl. idő, feszültség) tesszük. Nem várunk el ettől a méréstől sem mást, többet, minthogy legyen egy vagy több olyan – az embertől független - mérce, összehasonlítási alap, ami megbízható, érvényes eredményt ad bárhol, bármikor és bárki által történik is a mérés. Ahogy tudjuk dioptriával egyértelműen jellemezni az éleslátást, mint képességet, ugyanígy szeretnénk ezt tenni más képességekkel: pl. a szövegértéssel, kézügyességgel, konfliktuskezeléssel.

A kiválasztási módszertan – általunk, álláskeresők által - kevésbé ismert, s emiatt talán legtöbb aggodalommal vizsgált csoportja az ember tudását, képességét és személyiségét vizsgáló tesztek sokasága (nemzetközi viszonylatban több mint ezer van). Már kisiskolás korunkban megtapasztaltuk, hogy amikor tesztírásra került a sor, akkor az lényegesen különbözött a többi dolgozattól, számonkéréstől. Külön procedúra volt, hogy hol és mikor írjuk, mit vihetünk magunkkal a terembe, ahol már vártak a lefordított tesztlapok. Hosszasan hallgattuk a kitöltési útmutatást, hogy semmilyen segédeszközt nem használhatunk, csak utasításra, s egyszerre kezdhetjük meg a kitöltést, s a megoldást pontosan hova és milyen formátumban kell beírnunk, s persze amikor lejárt a stopperrel gondosan kimért idő, le kellett tennünk a tollat. Tanárainktól megtudtuk, hogy „javítókulcs” alapján értékelnek, majd az eredményt többféle verzióban kaptuk meg: elért pontszám („nyers pontszám”), és több különböző viszonyított érték (egyéni teljesítménymutató, osztályátlaghoz viszonyított érték, iskolai átlaghoz viszonyított érték, korosztályi átlaghoz viszonyított érték, nemzetközi átlaghoz viszonyított érték… - s persze ezek mind különböztek egymástól). Most, talán már mi magunk is tudjuk, hogy ezek a különböző átlagok, mint viszonyítási alapok szerepeltek, s azt voltak hivatottak szemléltetni, hogy mi, másokhoz képest milyen jók vagyunk ebben vagy abban. Vagyis nem (csak) az számított, hogy 100-ból 99 pontot értünk-e el, sokkal inkább az, hogy akikkel bennünket összehasonlítottak, azok átlagához képest jobbak vagy rosszabbak voltunk-e, s ha volt eltérés, az milyen mértékű. S valóban, a pszichológiai tesztekkel szemben is nagyjából ezeket a követelményeket fogalmazzák meg a szakértők: megbízhatóság (milyen mértékben bízhatunk meg a mért eredményben), érvényesség (valóban azt méri-e, amit célul tűztünk ki), standardizálás (normálás, legyen egy reprezentatív minta, amihez viszonyíthatunk).

1 kommentár | 2009. augusztus 19., szerda | Kiválasztás | tothevamaria

A tökéletességre törekvés

számos szakmában, hivatásban elvárt, keresett tulajdonság, ami koncentrált figyelmet, szőrszálhasogató pontosságot, a részletekre való odafigyelést igényel, pl. restaurátor, optikus, órás, monitor, kontroller, minőségirányító, gyógyszerész, statikus...  A hibátlan elérése és/vagy a kivételes, a kiemelkedő megvalósítása áll törekvéseik középpontjában. Számos területen a szakma mesterének tekintik azt, akinél a tökéletességre törekvés kiemelkedő kreativitással is párosul: pl. építész, vegyész, cukrász, borász, asztalos...

Számos munkakörben a gyorsaság, a döntés- és reakcióképesség fontosabb, mint a tökéletességre törekvés. Akár ugyanazon  a pályán is hozhatunk példát erre is, arra is: A traumatológustól (baleseti sebésztől) joggal várják el a sérültek a túlélés esélyének reményében, hogy prompt döntést hozzon, s cselekedjen, míg a plasztikai sebészetben a páciens a tökéletességre vágyik. A stratégiai vezető erénye, ha képes a dolgokat komplexitásukban, perspektívikusan szemlélni, az apró részletekkel való bíbelődés helyett átfogóan elemezni, értékelni, s dönteni. Ezzel szemben a szakértőtől, specialistától a legapróbb részletekben rejlő hibának, ellentmondásnak, lehetőségnek az észrevételét igényeljük, tudjon korrigálni, feloldani, illetve kihasználni.

A tökéletesség hajszolásának veszélyére több pszichológus is figyelmeztet: Hamachek szerint például a perfekcionisták „egyvégtében abban az emocionális lében főnek, melyet ők maguk kotyvasztanak szünet nélküli  tépelődésükkel, hogy vajon a megfelelő dolgot cselekszik-e”, míg Hollender fogalmazásában, az a személy, aki kényszeresen törekszik a tökéletességre, „úgy éli életét, mintha a termelőfolyamat végtermékének minőségellenőre lenne”. Horney számára a perfekcionizmus nem más, mint „a muszájok zsarnokuralma”. (Az idézetek forrása: Shafran, R., Cooper, Z., Fairburn, C.G. (2002): Clinical perfectionism: a cognitive behavioural analysis. Behaviour Research and Therapy. Volume 40. Issue 7. 773–791.).

Végezetül: A tökéletességre törekvés hajszolása igen komolyan veszélyeztet(het)i társas, családi, baráti kapcsolatainkat. Főként szülőként óvakodjunk attól, hogy ne tegyünk nagyobb terhet gyermekeink vállára, mint amit koruk, adottságaik és terhelhetőségük elbír.

1 kommentár | 2009. augusztus 14., péntek | Karrier | tothevamaria

Együttműködésre inspiráló

az a munkahelyi környezet, ami 20 hónapos zöldmezős beruházásként kialakult Törökbálinton, az új Pannon Székházban. Természetes fényben úszó, tágas közösségi terek, földnek, fának színei, s meghökkentően kevés bútor, technikai eszköz, s ha jól emlékszem, ott tartózkodásom három órája alatt az egyetlen papír, amit a láttam, a belépőkártyám volt.

A munkatársaknak (vezetőknek sem)nincs dedikált munkahelye, mindenki oda ül le, ahova aznap vagy abban az órában számára a választható alternatívák közt a legcélszerűbb. Néhány - speciális alkalmazásokat használó szervezeti egységben dolgozók kivételével mindenki notebookot használ, s ott kapcsolódik be a hálózatba, ahol számára a legpraktikusabb: egyedül vagy másokkal együtt, íróasztalnál vagy kávézóban,esetleg kisebb-nagyobb megbeszélésre alkalmas tárgyalóban, széken, kanapén vagy akár labdán ülve.

Tiszta, átlátható és átjárható minden, aki hazamegy, vagy csak másik egységben, emeleten dolgozik tovább, az kiüríti az asztalt, melyet addig használt. Nem hagy nyomot maga után... sem papírhegyeket, sem személyes tárgyakat. Gyermekkorom kedvenc túravezetője, tanítómestere jutott eszembe, aki arra okított: Az erdőben óvatosan és figyelemmel járj, ne hangoskodj, inkább figyelj, érezd és élvezd, hogy te magad is fontos része vagy.

A szokványos irodaházak többségének folyosói és lépcsőházai hosszúak, unalmasak, jellegtelenek, s gyakran sötétek, s a legritkábban ösztönöznek gyaloglásra. Itt pedig a lifteket - az emeletek közti útra alig használja valaki, lépcsőznek, körülnéznek, beszélgetnek a kollégák, s közben tekintetük megpihen a többszáz méterre vagy kilóméterre lévő fákon, hegyeken. Akinek mondandója, egyeztetnivalója van  a másikkal, az nagyobb valószínűséggel áll fel, s megy oda a vele egy térben, emeleten lévő kollágához, mint hogy felemelje a telefont, vagy e-mailt írjon...

S hogy mindez milyen hatással lesz hosszabb távon a munkatársakra, szervezeti kultúrára, közösségre,eredményekre? - Meglátjuk!
Bővebben, műszaki oldalról közelítve:

http://www.alternativenergia.hu/elkeszult-a-zold-iroda-uj-kornyezet-uj-munkastilus-a-pannon-hazban/4568

2 kommentár | 2009. augusztus 13., csütörtök | Történetek | tothevamaria

Majd az interjún bővebben kifejtem

Az ember akkor tudja kifejteni részletesebben a szakmai tapasztalatait, vagy magyarázatot adni pl. a szakmai pályafutásban látható lyukra, látszólagos ellentmondásra, ha lehetőséget kap a meghallgatásra, behívják interjúra. A pályázati anyagnak (s igazauk van, hol ezt, hol azt kérik be a hirdetők), pont az a célja, hogy ne csak tényszerűen informáljon, hanem érdeklődést is keltsen. Ha egy jelentkező 70-80%-ban megfelel a hirdető objektíven megfogalmazható elvárásainak (főleg releváns munkatapasztalat, végzettség, nyelvtudás, szoftverismeret), akkor már szóba jöhet, mint potenciális jelölt. De egy-egy álláspályázatnál akár 60-80-an is lehetnek azok, akik néha több száz jelentkezőből ebbe a "szűkebb" körbe beletartoznak. Interjúztatni meg egy betöltendő pozíció esetén gyakran csak 10-15 főre van kapacitás. Vagyis szűkíteni kell a kört, néha drasztikusan.

Mondok egy példát is: Ha valaki bölcsész-doktor + nemzetközi kapcsolatok diplomásként közgazdász pozícióba,  a versenyszférába pályázik, talán még előítéleteket is el kell hogy oszlasson: pl. a bölcsészek nem elég hatékonyak, célorientáltak, elvesznek a részletekben, a nyelvtudásuk irodalmi, még a felsőfokú is gyakran passzív... (kérem, ne értsék félre, nem én gondolom így, hanem gyakran hallom kollégáktól). S erre a legjobb módszer, hogy a szakmai tapasztalatok és tanulmányok bemutatásában a kiválasztást végző keze alá dolgozik, eredménycentrikus, strukturált, tényszerű, praktikusan részletező.

Többféle nemzetközi kapcsolatok diploma létezik, van olyan, amit komolyabb pénzügyi, közgazdasági szigorlatok nélkül is meg lehet szerezni (vízválasztó, a munkáltatók egy része ezt kevésbé respektálja). A diplomamunka témaválasztása is üzeneteértékű: Legegyszerűsítve, nem mindegy, hogy publikációból készít-e egy zanzásított hetediket, vagy pedig érdemi saját munka, pl. megfigyelés, kutatás, elemzés, értékelés van beletéve.  A jogi téma is lehet érdekes, sok vállalat építette le, szüntette meg  a jogi osztályt, s preferálja azokat a szakembereket, akiktől nem idegen a jogi értelmezés, gondolkodásmód...

Minden jelentkezőnek saját érdeke, hogy mindig (ha kérik, ha nem), olyan anyagot küldjön jelentkezésekor, ami gondosan elkészített, tömör, könnyen olvasható, lényeges infókat tartalmaz (CV + levél, s ha van értelme, publikációs lista vagy referencialevél), de a jelentkezőt jó színben, ambíciózus, dolgozni tudó és akaró pályázóként mutatja be. Nincs mese, ki kell ragyogni a kórusból!

0 kommentár | 2009. augusztus 11., kedd | Toborzás | tothevamaria

Nem tudom

mit szeretnék csinálni: Engem munkára neveltek, az elmúlt 20-25 évben dolgoztam több különböző iparágban, diplomámnak, nyelvtudásomnak, elszántságomnak köszönhetően fontos, felelősségteljes pozíciókban. Ha jól meggondolom, egyiket sem "megálmodtam", csak a látókörömbe került, megpályáztam, s engem választottak... aztán beletanultam, sokat és eredményesen dolgoztam, elismertek, de aztán történt valami (pl. átszervezés, összevonás, új megbízás vagy a magánéletemben változás), mely továbblendített... Mostanra ért meg bennem az elhatározás, hogy úgy akarok váltani, továbblépni, hogy nekem való legyen a feladat, tartalmas, értelmes, lelkesítő... De a legnagyobb gond, hogy én magam se tudom... - Nagyjából, csak a felvetett problémát idéztem.

Más az életkor, az élethelyzet, de a probléma fókusza itt is hasonló: 30 felé közelít, s mostanában nem találja  a helyét. Pedig tinédzserként, friss diplomásként még pontosan tudta, mit is akar csinálni. Ő választotta a gimit, aztán a főiskolát, s a szakot is. Pörgött, már a diák évek alatt is dolgozott, nem muszájból, hanem inkább kíváncsiságból, ambicióból. Végzés után az első munkahely profilba is vágott... de még sem érezte ott jól magát. Elbizonytalanodott, talán önbizalma is csökkent a sok, olykor irreálisan nagy felelősséggel járó feladatok miatt, s biztonságosabb terepre, de egész más szakmába váltott, a jobb munkakörülmények, nagyobb fizetés is ösztönzte... Most a  többedik, hasonló profilú cégnél van, már több mint két éve, munka mellett tanul is, de még sem érzi azt, hogy pont ott vagyok, és az a munkám, ami igazán nekem való... talán vissza kellene térnem az eredeti szakmámhoz?

S egy harmadik esetben is: Bölcsész diploma, doktori (phd) fokozattal megfejelve, plusz levelezőn frissen megszerzett nemzetközi kapcsolatok diploma, sokszínű és erőteljes nyelvi kompetenciák... Munkatapasztalatként tanszéki projektekbe való bekapcsolódás, hazai és külföldi konferenciák, tanulmányutak... és a bizonytalanság, hogy nincs se erőteljes vonzódás sem az egyik, sem a másik pálya iránt, persze releváns állásajánlat sem igen...

S még folytathatnám a sort...  A közös bennünk, hogy jó képességeik és személyes tulajdonságaik ellenére is elbizonytalanodtak: Mi az a munka, hivatás, amiből meg tudnak élni, amiben nemcsak eredményesek, hasznosak tudnak lenni, hanem a rátalálás, a "nekem való feladat" örömét hosszabb távon is megadja.

Elsőre két kötelező olvasmányt, méghozzá egy régebbit, s egy újabbat ajánlottam szíves figyelmükbe: Csíkszetmihályi Mihály: Az áramlat (Flow), illetve Randy Pausch: Az utolsó tanítás című művét. Ezek egyike sem karrierkönyv, s nem is önismereti. De mindkettő adhat olyan fogódzókat és kilátópontokat, melyek segíthetik a saját profil megtalálását.

S persze, az olvasás mellé vagy után, feladatot is javasoltam: Mindennapjai változatásságától függően 1-2-3 hétig naplózza és osztályozza valamennyi tevékenységét. Méghozzá ne visszatekintve, a nap végén végiggondolva, hanem óráról órára (s még jobb, ha ennél szűkebb intervallumokat választ, de a ritmust azt szigorúan tartja). Nem kell mást tenni, mind röviden feljegyezni, éppen mit csinál, s hogy érzi magát (válasszon 4-6 kulcsszót, melyeket - vármérséklete szerint - skálába rendez, hozzá számot rendel. Ne egyszerűsítse le a szimpla jó-ra meg a rossz-ra, hanem árnyalja. A Flow című könyv majd segít, hogy érdemi kulcsszavakat találjon).

Folytatom!

1 kommentár | 2009. augusztus 7., péntek | Karrier | tothevamaria

Keresés